3.rész

3.Rész

Három kanál cukor, egy kis tej, majd kever. Jó erősre csinálom a kávémat, mert persze minden megvolt hozzá az újonnan szerezett lakásomban, és a forró bögrével a kezemben leültem a nappaliban , majd rég nem használt laptopomat elővéve egész este videókat néztem, cikkeket olvastam. Holnap meg kell felelnem ennek a munka mániás őrültnek, mert ezt a melót badarság lenne elmulasztani. Már úgy éreztem nem fér több információ a fejembe és már mindent tudok. Elgémberedett lábaimat nyújtóztattam épp mikor csengett a telefonom.
-Haló! - Pár centire eltartottam fülemtől a telefont mikor anyám nyávogó hangját hallottam meg.
- Szia kicsim! Mi újság van? Van már rendes állásod? Pénzed van még? Most merre laksz? Barátok, esetleg egy fiú? -Túúúl sok.
-Azért levegőt vegyél anya. - Ő csak kuncogott egyet és én nem tudtam eldönteni, azért csinálja, mert kötelességének érzi, hogy felhívja a lányát ennyi idő után és megkérdezze él-e még de a válasz igazából nem nagyon izgatja, vagy mert tényleg ennyire érdekli és kicsit túlpörgött.
- Minden a legnagyobb rendben! Ami azt illeti pont holnap kezdek egy remek újságnál gyakornokként, és ne félj, még nem fogok éhen halni. Barátok...hmmm néha levegőt sem volt időm venni nem hogy ismerkedni, főleg nem fiúkkal. Nekik most nincs helyük a rohanó életembe. Magammal kell most törődnöm. Egy puccos szállodában valahol a belvárosban. Apa hogy van?
-Jól drágám, puszil téged, most viszont mennem kell, kezdődik a fitnesz órám. Később hívlak, pussz. - Hát ez gyors volt. Nem hagyom , hogy gondolataim elárasszák a fejemet, így hát inkább bedőlök a hideg, idegen takaróba, majd már alszom is.
Másnap reggel kicsit sietve kapom össze magam szalon képes állapotba, mert elaludtam. Remek, pont az első napomon fogok úgy kinézni mint aki egész éjjel fent volt és egy bárban ütötte el idejét.
Épp mikor rohannék át a járdán egy autó dudál nekem. Összerezzenek majd megfordulok, kíváncsiságom erősebb a félelmemnél. Szerencsémre csak Will volt az, egy hatalmas Jeeppel száguldott felém.
-Gyere , pattanj be. Így is rohadtul késésbe vagy... - Mérges, de így is gyönyörű mély barna szemeit rám szegezte és akár most ki is tudott volna nyírni velük.
- Boccs! - Több persze nem jutott ki remegő számon.
-Az ügyfél fél óra múlva érkezik. Arrogáns seggfej. Csak akkor miénk az ember ha tökéletesek a képek. Készen állsz?
Kérdése csak jobban fel idegesített, bámultam kifelé az ablakon és próbáltam gondolataimat összeszedni, rendbe hozni.

-Oké azért ne szard össze magad. - Hát nála ez talán a bátorító és kedves szöveg? Már most imádom. Beállatunk a külön névre szóló parkolóban majd beszaladtunk az épületbe. Kicsit sok mostanság ez a rohangálás. Sajnos a lift kínzó lassúsággal haladt fel, a legfelső emeletre. Csak mi voltunk bent a liftbe és kezdett kényelmetlen lenni. Valami furcsa vonzást éreztem , a szám kiszáradt és mintha ő is megérezte volna , bátorítóan megszorította kezemet és el sem engedte amíg a lift nem csengett és kinyílt az ajtó. Gyorsan elkapta a kezét, meg igazította makulátlan nyakkendőjét és mintha mi sem történt volna elindult a helyiség közepe felé. Én még mindig levegő után kapkodva sétáltam utána.
Már minden be volt pakolva, elő volt készítve. A fények , a díszlet. Megrémített a hely nagysága és tökéletessége, mintha minden egyes dolog direkt állt volna úgy, ahogyan. Leültem és mélyeket lélegeztem.

A hátam mögül nevetést hallottam. Megjött. Will lépett be egy magas, jól fésült Mr. Fennhordom az orrommal.
- És végül Jack, hadd mutassam be neked Zoila Klyerst. Ő a legújabb és egyben a legjobb fotósunk is. Kérlek ismerjétek meg egymást és kezdjetek munkához. Jack őrültem a találkozásnak. - Fogott kezet Mr. Fennhordom az orrommal. Ekkor értettem meg. Ez a szakma nem az őszinteségről szól hanem a kapcsolatokról de legfőképp a pénzről. Néhány szót váltottam Jack-kel majd neki láttunk. Nem régiben vásárolt meg egy céged a Wall streeten. Vagy valami ilyesmit mesélt. Nem nagyon értek hozzá. Nem vagyok tőzsde cápa.
Túlságosan is rágörcsöltem erre a munkára, kattintgattam párat de még azt se mertem volna mondani a képekre, hogy elmennek.
- Zoe gyere egy pillanatra! -Hívott félre Will a díszletek mögé. – Baj van? -Na, mikor lett ilyen törődő?!
- Nem nincsen, csak izgulok, tudod nem segített, hogy csak jobban felnyomtad bennem a pumpát. – Csak mosolyogva nézett, majd végig simogatta a karomat.
- Na látod és ez sem segít. Nekem ez nem megy. Kérlek ne játszadozz velem. Kikészít.

-Én ugyan nem, csak tudom mi kell a nőknek..- Mekkora egy arcátlan nőcsábász.
-Hát én kösz, de nem kérek a kis játékodból. Nem vagyok egy a sok Barbie babád közül. Na és ha megbocsájtasz, vissza mennék dolgozni, elvégre ezért jöttem.
Faképnél hagytam őt, de a vigyor az arcáról nem tűnt el, ez csak még jobban felidegesített de szerencsémre a következő időbe jó képeket csináltam, sőt eléggé jókat.
-Kész lennénk Mr. Fe...Mr. Grey. A képeket gondolom majd Will átküldi és megbeszélik a többit. – Mosolyogtam a legelbűvölőbb mosolyommal amit csak ki tudtam magamból csikarni.
- Köszönöm Zoila. Nem mondom, hogy egy élmény volt, de örültem. Viszlát. – Én csak bámultam utána, és egy mély, tisztító levegőt vettem.
-Én megmondtam. – S7zólalt meg Will mögülem. Amikor látta mérges arckifejezésemet csak röhögött. Nem értettem. – Jézusom. Azt hiszed, hogy amit az előbb mondtam azt komolyan mondtam? Csak vicceltem Zoe. Hogy jobban dolgozz. Na ne hisztizz már, gyere és igyunk inkább meg egy kávét. – Hát én itt meg fogok bolondulni, de úgy döntöttem, hogy sodródom az árral.
- Okés.

2.rész

   

Buta gondolataim ellenére mosolyogva pattantam be a sötét jármű anyós ülésére. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen találok munkát. Igaz, még a fiatalember nevét sem.
-Zolila vagyok.-pillantottam felé, de semmi ilyenkor szokásos gesztusban nem reménykedtem tekintve, hogy már beindította az autót és elindultunk.
-Will.-engedte el mégis jobb kezével a kormányt és felém nyújtotta. Finoman megráztam, de ezután mindketten az útra figyeltünk. Ő azért, mert a csúcs forgalomnak köszönhetően óriási dugó kerekedett én meg azért, mert kíváncsian vártam a folytatást. Egyébként igencsak örültem, hogy figyelt, hiszen semmi kedvem nem volt meghalni az első utamon vele.
    Csak bámultam ki az ablakon és vizsgáltam a mellettünk elsuhanó tájat. New York óriási, és én csak néhány hónapja tengetem itt mindennapjaimat, azt is főleg munka után kutatva. Nem volt időm bejárni az egészet.
Nem mondanám, hogy az eddigi hotel, ami az otthonomat szolgálta egy lepukkant helyen volt, de ez a rész..
Leesett tőle az állam. Akár merre fordítottam a fejem, hatalmas épületek voltak. Majd egyszer csak a semmiből előbukkant egy üvegezett épület, aminek a tetején jól olvasható módon virított a "NEW YORK TIMES"-felirat. Ha eddig a pontig nem is volt teljesen padlón az állam, ekkor oda került.
-Ki szállsz még ma?-kukucskált vissza saját feléről Will. Nem válaszoltam semmi, csak ügyesen kipattantam a nehéz táskámmal együtt. Jó mulatság ezzel rohangálni, hiszen minden kéznél van, de egy cseppet sem könnyíti meg a közlekedésemet.
Will engem teljesen lehagyva rohant előre és csupán néhány alkalommal nézett hátra válla felett,hogy követem e még. Természetesen ezt tettem. Semmi hangulatom nem volt eltévedni ebben az óriási épületben, mert valószínűnek tartanám, hogy csak órákkal később találnék a főnökömre.
Will mosolyogva köszönt oda néha egy-egy miniszoknyás asszisztensnek vagy újságírónak. Néhány perccel később egy  "Will Weep" névre  címkézett ajtóhoz értünk, ahol ő lehúzta a mágneses kártyáját, és belépett az ajtón. Mivel gondolom, hogy feltett szándéka volt engem is behívni, ezért követtem és helyet foglaltam azon a széken, amit ő menet közben húzott ki nekem. Micsoda udvariasság.
-Mesélj magadról egy kicsit.-helyezkedett el ő is kényelmesen a párnázott székében.
-Zoila Klyers vagyok és idén leszek 19 éves. Apámtól kaptam a lehetőséget szülinapomra, hogy ide költözhessek. Újságírónak és fotósnak tanultam, de eddig csak néhány hetet töltöttem a szakmámban. Máshogy látom a dolgokat, mint mások, és ezt sokan nem nézik olyan jó szemmel. Viszont az én készleteim végesek, és ha nem szerzek sürgősen pénzt, akkor mehetek haza.-hadartam el gyorsan a dolgokat, amik hirtelen eszembe jutottak.
A srác arcáról semmi jót nem tudtam leolvasni, mégis magára festett egy olyan mű mosolyt, amit a többieknek eregetett és ő is mondott pár szót.
-Én vagyok itt a főszerkesztő. Itt minden az én felelősségem. Holnap lesz a próba napod, ha megfelelsz, akkor két hónap próba idő, után a felveszünk, de ha eközben hibázol, minden kötelesség nélkül repülsz. Értetted?-Ugyan a bemutatkozás elmaradt, elég sok mindent megtudtam róla. Például azt, hogy nem lesz vele könnyű együtt dolgozni. Válaszként csak bólintottam.
-Itt egy kis előleg, nem lenne jó, ha egy szerkesztőnk az utcán éjszakázna.-Vett ki nagyjából 500$ a pénztárcájából és a kezembe adta. Ha ennyi az előleg vajon mennyi a fizetés? Apám ennek nagyjából a kétszeresével engedett el határozatlan időre.
-Holnap 11-re gyere, ide.-bökött az asztalra, majd bele is merült az előtte tornyosuló papírok olvasgatásába. 
Hangtalanul léptem le és próbáltam kijutni a folyosók sokaságából. Mikor ezt sikeresen végre hajtottam, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem.
A sok egyforma irányú és színű járat teljesen összezavart
    Az ajtó előtt állva megráztam kicsit a feje, hátha visszatér valami emlék, hogy láttam e valami hotelt, szállodát, panziót vagy bármit, ahol tudok aludni egy jót és nem kilométerekre van. A tervem sikerült. Eszembe jutott egy nagynak nem nevezhető, de nagyon szép szálloda, ami annyira nem is lehet messze, ezért gyalog indultam útnak. Igazam volt, hiszen alig negyed órás séta után már az épület előtt álltam, ami már kívülről sem tűnt olcsónak, és ahogy beléptem még kevésbé. A pénz, amit kaptam könnyen jött és könnyen el is ment. Ez valami törvény féle. A recepciós lány, nagyjából egyidős lehetett velem és az arcára fagyott mosolyból sejtettem, hogy nagyon sok másik helyen lenne, de ott nem.
-Jó reggelt.-köszöntem rá, én is meg villantva fogsoromat, amit ő viszonzott.
-Miben segíthetek?-a nyelve hegyén volt az " Egy kiló répát kérnék! válasz, de összeszedtem magam és normálisan válaszoltam.
-Egy szobát szeretnék kérni erre a hétre.-raktam a kezem a pultra, hogy így várjam meg, amíg pötyögött a gépen és felém fordult.
-300$ lesz.-nagyot nyelve nyújtottam felé az összeget. Igen, erről beszéltem. Hihetetlenül fájt átadni neki a zölhasú barátaimat, de inkább, minthogy megint kint kelljen töltenem az éjszakámat. Kezembe nyomta a kulcsomat, majd minden további kérdés vagy segítség nélkül tért vissza az előző tevékenységéhez.
Kicsit odébb sétáltam, majd leraktam a táskámat, amit nem neveznék kényelmesnek. 27-es szobát kaptam, ami azt jelentette jelen helyzetben, hogy fel kell mennem a második emeletre. A lift felé pillantottam ,ahol egy néni csomagjaival szenvedtek, ezért a lépcsőt választottam.
Nem volt hosszú az út, és azt sem mondanám, hogy izgultam volna, mert egyáltalán nem. Tudtam, hogy bent a szokásos semmi fog fogadni. Egy szoba fehér falakkal és semmilyen illattal. Az előző lakást már sikerült otthonossá varázsolnom, kérdés, hogy erre lesz e majd időm.

1 rész

                                              




-Francba! - Elkeseredetten rogytam le a földre. Táskámból elővettem a telefonomat és megnéztem a dátumot, már március közepe volt, remek. Annyira beletemetkeztem a munka keresésbe, hogy észre se vettem de lejárt a bérleti szerződésem és a hülye kártya nem nyitja az ajtómat. Összeszedtem magam és lementem a portára, hogy kifizessem a következő havi lakbért. Egy vagyonba kerül, de ez volt a legolcsóbb a város központban.
 -Jó napot! A 23-as szobát szeretném kivenni egy hónapra. - Szembenéztem a kócos öreg bácsival, olyan igazi papásan nézett ki de volt valami sunyi a szemébe.
 - 200$ lesz. - Rám se nézett csak pötyögött jobbra-balra a számítógépen. 
-De a múlt havi csak 100$ volt.... -Belenéztem pénztárcám gyér kínálatába és rájöttem , hogy ebből nem ám szobát de még egy kiadós vacsorát sem tudok kifizetni.
 -Sajnálom kisasszony. Jön a nyári szezon. - Látta furcsa arc kifejezésemet. Elvette a kártyámat, újra aktiválta majd vissza adta. - Estig pakoljon ki, ha kérhetem! - Megvagyunk. Ráfintorogtam, hátat fordítottam és vissza mentem a szobába. Ha már kidobnak, akkor elteszem az ajándék tusfürdőt, szappant, háh! És még a törülközőt is. Bepakoltam, szerencsére csak egy nagyobb bőröndöm volt. Lebattyogtam a hotel elé majd körül néztem. Átfutott az agyamon az a gondolta is, hogy felhívom anyát utaljon át nekem pénzt. De az a megállapodásunk volt, addig maradhatok New Yorkban ameddig meg tudok állni a saját lábamon. Zo, nyugi, megfog oldódni minden! Egy parkban néztem meg a naplementét. Ez az egy amit imádok, amikor már a nap utolsó sugarai még megszínezik az égboltot és az rózsaszín, akvarell és narancssárga színekben pompázik. Egy retro stílusú kávézóba mentem be estére, gondoltam itt kihúzom reggelig és utána keresek egy munkát. Már mindegy milyet! Bekuporodtam a leghátsó bokszba, lehajtottam a fejem és csak bámultam kifelé az ablakon.
 -Khmm...- Szundikálásomból a pincér ébresztett fel, aki mellettem toporzékolt. Vastag szemöldökét a homloka közepéig felhúzta amikor felnéztem rá, középkorú, és álmos. Hjaj. 
-Jó estét. Egy kávét és egy fánkot kérnék. - Lefirkantotta a kis noteszébe sarkon fordult majd eltűnt a lengő ajtó mögött. Jól el aludhattam , már hajnalodott. Kint egyre sűrűbb lett a tömeg a járdákon, egyre több kutya sétáltató és munkába rohanó ember taposta a betont. Mikor a pincér vissza jött a rendelésemmel, akkor láttam csak, hogy a kávézó is lassan megtelik. Egy mogorva kinézetű ember tartott felém, öltönyt viselt, simára borotvált álla megfeszült mikor megszólalt. -Elnézést, szabad ez a hely? - Mosolygott, de látszott rajta, hogy hulla fáradt és semmi kedve jó pofizni. 
-Persze! - Csak ült és nyomkodta hol a telefonját hol a notebookját. Rendelt egy fekete kávét és azt szürcsölgette mikor hívták. 
 -Ne szórakozz velem Zoe, azt ígérted meg lesz a fotós! Igen?! Most akkor ki a franccal fotóztassam le, két nap múlva itt van. Fontos megrendelő! Nem, nem fogom vissza mondani! - Már majdnem kiabált mikor felnézett rám, látta, hogy nézem, kicsit lejjebb halkította a hangját. -Nem rohangálnak mindenhol profi fotósok. Ez lett volna az év legnagyobb biznisze az újságnak. Oldja meg, nem érdekel, ezért vettem fel és ezért ilyen piszkosul magas a fizetése, hogy ezeket megoldja! - Majd lecsapta a telefont. Arcát a két tenyerébe temette és vette egy mély, tisztító levegőt.
 -Kmh, Uram?! - Hát egy próbát megér. Rám emelte tekintetét én meg félbe bele vágtam. - Ne vegye illetlenkedésnek, de hallottam, hogy miről beszéltek, és ami azt illeti én alkalmas lennék a feladatra. Van végzettségem, értek is a fotózáshoz, tulajdonképpen újságíró vagyok, csak munka nélkül. - Annyi próbáltam jó fénybe feltüntetni magamat, hogy észre sem vettem, hogy fecsegek össze-vissza. 
-Ez nem így működik kislány. Tudod te egyáltalán mi az a New York Times?! Ne hiszem, ez nem egy gimis projekt, itt ez komoly munka. - Fájtak a szavai, de nem adtam fel.
 - A Garden City-i napilapnál voltam gyakornok, igenis tudom, hogyan kell egy újságot összerakni, és nem viccből szóltam. Önnek kell egy fotós nekem meg egy rohadt munka – Szépen lassan felment bennem a pumpa – Úgy hogy gondolhatja, hogy nem vagyok képes rá, és szerez egy fotóst két nap alatt ami szinte lehetetlen, vagy segítünk egymásnak. - Kicsit elragadtattam magamat, de mindig i ki álltam az mellett amit csinálok mert tisztában voltam vele, hogy ebben az egyben jó vagyok! 
-Mutass valamit! - Elővettem a telefonomat és beléptem a galériába. Rámentem a ˇhobbi” albumra és megmutattam pár képet amit még a barátaimról, New York-ról csináltam.
 -Nem rossz! Van mit még tanulni de egészen jók! Gyere velem, a többit megbeszéljük az irodámba! - Felállt, letett egy hatalmas összegű papír pénzt az asztalra majd kivezetett egy nagy fekete telepjáróig. Hát, remélem nem eladni akarnak külföldre.

Bevezetés

"A dolgoknak előbb-utóbb jó mederbe kell terelődniük, noha ez bizonyos viták, nehézségek és egymásnak ugrások árán történik, de természetes, mindig is így volt a történelem során."

Vannak olyan titkok, amiket igazából nem is akarunk tudni, de mégis kiderülnek. És dolgok, amikbe egyáltalán nem akarunk belefolyni, de elkerülhetetlen. ÉS, hogy miért? Azért, mert valójában ez már nagyon régóta az életünk része. És kikecmeregni belőle  lehetetlen, vagy legalább is nagyon nehéz. 

Viszont megpróbálhatsz tenni, azért, hogy ez a jövőben ne folytatódjon. 

DE mi van akkor, ha minden terv és ötlet kudarcba fullad, sőt még a lakásodból is kitesznek? 

Van valaki, akárki aki segíthet? Talán igen. 

És itt jönnek a kételyek, bízhatsz benne??