4.rész

    Will engem megint csak hátra hagyva lépkedett a büfének nevezhető, óriási terem felé. Nem elég, hogy nagy még gyönyörű is volt. Az egész helyen a szürke és a fekete szín uralkodott, ahogy magában az épület nagy részében is. Az egyik fala teljes teljes egészében üvegből állt, ami engedte, hogy tökéletes rálátás nyíljon New York elbűvölő utcáira.
Az emberek nem tűntek nagyobbnak egy hangyánál, ami azt jelentette, hogy nagyon magasan vagyunk, de vajon mennyire? Már nyitottam a számat, hogy rákérdezzek az információra, aztán eszembe jutott az előbbi tettem, ami rögtön betapasztotta a számat. Inkább figyeltem a siető embereket, és elmerültem a gondolataimba. Értem, hogy azért tette, hogy jobban dolgozzak, de akkor is..minden lánnyal ezt teszi? Jó, igazából a többiek nem érdekelnek, csak az, hogy engem ne nézzen egy közönséges ribancnak.
-Zoila ide figyelnél?-lökte meg picit a bal vállamat Will, ami visszarántott a való életbe.
-Persze mit kérdeztél?-pillantottam fel rá, mert hát a köztünk lévő különbség megkövetelte.
-Hány cukrot kérsz?-forgatta unottan a szemét, amiből arra következtetek, hogy nem másodszorra kellett feltennie a kérdést.
-Hármat és tejszínt.-motyogtam halkan, de szemébe eszem ágában sem volt nézni, ha megtettem volna megint elmerültem volna szemeiben, ami semmi jót nem eredményez.
A bugyután vigyorgó pincér nő a főnök kezébe nyomta a tálcát, amire helyezte a két kávés poharat, a főnek pedig tovább adta nekem.
-Komolyan gondoltad?-húztam fel fél szemöldökömet, és a hangom talán feszegette a flegmaság küszöbét, de azért még hozzá tettem.-Nem csicskának vettél fel.
-Attól még megfoghatod még kifizetem..-nézett rám fél szemmel, miközben a kezében levő pénz kötegből kiválasztotta a megfelelő bankót. Nem túlságosan érdeklődően dobta le a fekete szépség elé.
Az én arcom eközben paprika pirossá vált, hiszen megint leégettem magam. Elmotyogtam halkan egy 'bocsi'-t, majd egy üres asztalhoz indultam, ami nem véletlenül az óriási üveg mellett volt található.
-Tetszik, mi?-huppant le az általam kinézett székre. Ez az ember maga a megtestesült kedvesség.
-Igen, nagyon szép..-húztam ki a vele szemben levő széket és elé raktam a forró italát.
-A te irodád is ezen az emeleten van.-jelentette ki, mintha csak azt közölte volna, hogy lassan esni fog. Jó, mondjuk ez valóban igaz volt, mert nem telet el tíz perc és az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna..de akkor is.
-Enyém az állás?- ugrottam fel örömömben, majd mikor aprót biccentett a fejével a nyakába vetettem magam.-Köszönöm Will, örök hálám.
Úgy szorongattam a nyakát, mintha az életemet adta volna vissza, ami végül is igaz is. Így maradhatok New Yorkban.
Nem mondanám, hogy nem lepődtem meg, mikor két erős kar fonódott a derekam köré,majd éreztem a nyakamnál, ahogy elmosolyodik. Ez a pillanat, nem egészen fél percig tarthatott, mert Will eltolt magától, és visszavette magára a kemény főnök álarcát.
-Oké, de, ha elhibázod a következő munkát nincs maradásod. Nem leszek mindenhol ott, hogy segítsek egy kicsit.-húzta pimasz vigyorra a száját, és ezzel megint eszembe juttatta, hogy hogyan is sikerült nekem olyan csodálatos képeket csinálnom.
Ezzel a vigyorral a képén tipikusan azt sugározta felém, hogy ő nagyon jó pasi és bárkit megkaphatna.
Ami végül is tényleg így van, de neki ezt soha nem szabad megtudni..ha megtudná tényleg csak egy ribanca lennék a sok közül, és nem akarok az lenni.
-Ne parázz ügyes leszek.-vágtam rá egy picit durcásan, de nem törődött velem, csak megitta az utolsó korty kávéját és lenézett rám.
-Rendezkedj be, aztán menj haza és pihenj.-ezzel a mondattal ott is hagyott. Ahogy  a kiürült kávés csészét néztem rájöttem, hogy ne vagyok sem több se kevesebb, mint a többiek. Ugyan annyit érek itt, mint Abby, a riporter vagy Britney, aki a hírekért felelős. Csak egy alkalmazott vagyok, akire szükség van a gépezet tökéletes működéséhez, de pótolható. Ez van..ezt kell szeretni.
Váll rándítva hörpintettem fel a maradék kávémat, majd felkeltem, hogy megkeressem az irodámat. Ennyivel talán több vagyok, mint egy újságíró, nekik nincs saját kis helyiségük.
    Háromnegyed óra keresgélés után döntöttem úgy, hogy segítséget kérek. Ennek érdekében Willhez kellett volna fordulnom, akit elnyelt a föld, még eszembe nem jutottak a titkár nők. Ők történésen egy központi helyen vannak elhelyezve, ezért megtudtam jegyezni a helyüket. Persze, hogy ott találtam meg az én drága főnökömet, amint az egyik miniszoknyás csaj agyát fűzi. Ehhez komolyan hozzá kell szoknom?
-Will, nem találom az irodámat..-kocogtatom meg a vállát, mire mosolyogva fordul felém, de látszik rajtam hogy csak mű. A nőn, aki előtte állt, csupán egy fenekét alig takaró fekete szoknyácska volt látható. Na engem ezért nem fog szeretni.. én nem leszek hajlandó ilyenekben flangálni.
-Az enyém mellett van, jobbra. De most beszélgetek, szóval..ha megbocsájtasz.-és ennyivel le is rázott. Nm érdekelt annyira, hogy felhúzzam magam ezen. Futva mentem el az ajtóig, ahol újabb meglepetés ért. Mágneses kártyával működik.
Hisztisen trappoltam  le a lépcsőn a recepcióhoz, ahol egy vigyorgó, de furcsán méregető srác nézett vissza rám. Ebben az épületbe nem sűrűn használják a lépcsőt, de nekem most nem lettek volna ideg szálaim végig várni, még mindenki kiszáll a neki megfelelő emeleten.
-Segíthetek?-kérdezett rá kevesen. Nem hiszem el,hogy ezen a helyen minden embernek arcára van fagyva a mosoly,  vagy inkább vigyor.
-Yep, Willtől kaptam egy irodát, de nem tudok bemenni.-magyaráztam neki lihegve..azért a harmadik emelet, az a harmadik emelet.
-Igen, küldött egy e-mailt. Ez a tiéd.-nyomott a kezembe egy dobozt, amire rá volt kötve egy piros szalag, végén egy kártyával.
Elmormogtam egy köszi-t, majd visszafele indultam. Lifttel.
Köszönhetően a kártyának sikeresen túljutottam az ajtón, ahol szembe találtam magam egy gyönyör egérlyukkal. Épp hogy elfért benne az asztalom és nagyon nagyon sok polc, ami tele volt irtatókkal. Ennyi. Bele helyezkedtem a kényelmes székembe, és magamhoz vettem a csomagot, amiben nem várt dolog fogadott. Ez mind az enyém lenne?