2.rész

   

Buta gondolataim ellenére mosolyogva pattantam be a sötét jármű anyós ülésére. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen találok munkát. Igaz, még a fiatalember nevét sem.
-Zolila vagyok.-pillantottam felé, de semmi ilyenkor szokásos gesztusban nem reménykedtem tekintve, hogy már beindította az autót és elindultunk.
-Will.-engedte el mégis jobb kezével a kormányt és felém nyújtotta. Finoman megráztam, de ezután mindketten az útra figyeltünk. Ő azért, mert a csúcs forgalomnak köszönhetően óriási dugó kerekedett én meg azért, mert kíváncsian vártam a folytatást. Egyébként igencsak örültem, hogy figyelt, hiszen semmi kedvem nem volt meghalni az első utamon vele.
    Csak bámultam ki az ablakon és vizsgáltam a mellettünk elsuhanó tájat. New York óriási, és én csak néhány hónapja tengetem itt mindennapjaimat, azt is főleg munka után kutatva. Nem volt időm bejárni az egészet.
Nem mondanám, hogy az eddigi hotel, ami az otthonomat szolgálta egy lepukkant helyen volt, de ez a rész..
Leesett tőle az állam. Akár merre fordítottam a fejem, hatalmas épületek voltak. Majd egyszer csak a semmiből előbukkant egy üvegezett épület, aminek a tetején jól olvasható módon virított a "NEW YORK TIMES"-felirat. Ha eddig a pontig nem is volt teljesen padlón az állam, ekkor oda került.
-Ki szállsz még ma?-kukucskált vissza saját feléről Will. Nem válaszoltam semmi, csak ügyesen kipattantam a nehéz táskámmal együtt. Jó mulatság ezzel rohangálni, hiszen minden kéznél van, de egy cseppet sem könnyíti meg a közlekedésemet.
Will engem teljesen lehagyva rohant előre és csupán néhány alkalommal nézett hátra válla felett,hogy követem e még. Természetesen ezt tettem. Semmi hangulatom nem volt eltévedni ebben az óriási épületben, mert valószínűnek tartanám, hogy csak órákkal később találnék a főnökömre.
Will mosolyogva köszönt oda néha egy-egy miniszoknyás asszisztensnek vagy újságírónak. Néhány perccel később egy  "Will Weep" névre  címkézett ajtóhoz értünk, ahol ő lehúzta a mágneses kártyáját, és belépett az ajtón. Mivel gondolom, hogy feltett szándéka volt engem is behívni, ezért követtem és helyet foglaltam azon a széken, amit ő menet közben húzott ki nekem. Micsoda udvariasság.
-Mesélj magadról egy kicsit.-helyezkedett el ő is kényelmesen a párnázott székében.
-Zoila Klyers vagyok és idén leszek 19 éves. Apámtól kaptam a lehetőséget szülinapomra, hogy ide költözhessek. Újságírónak és fotósnak tanultam, de eddig csak néhány hetet töltöttem a szakmámban. Máshogy látom a dolgokat, mint mások, és ezt sokan nem nézik olyan jó szemmel. Viszont az én készleteim végesek, és ha nem szerzek sürgősen pénzt, akkor mehetek haza.-hadartam el gyorsan a dolgokat, amik hirtelen eszembe jutottak.
A srác arcáról semmi jót nem tudtam leolvasni, mégis magára festett egy olyan mű mosolyt, amit a többieknek eregetett és ő is mondott pár szót.
-Én vagyok itt a főszerkesztő. Itt minden az én felelősségem. Holnap lesz a próba napod, ha megfelelsz, akkor két hónap próba idő, után a felveszünk, de ha eközben hibázol, minden kötelesség nélkül repülsz. Értetted?-Ugyan a bemutatkozás elmaradt, elég sok mindent megtudtam róla. Például azt, hogy nem lesz vele könnyű együtt dolgozni. Válaszként csak bólintottam.
-Itt egy kis előleg, nem lenne jó, ha egy szerkesztőnk az utcán éjszakázna.-Vett ki nagyjából 500$ a pénztárcájából és a kezembe adta. Ha ennyi az előleg vajon mennyi a fizetés? Apám ennek nagyjából a kétszeresével engedett el határozatlan időre.
-Holnap 11-re gyere, ide.-bökött az asztalra, majd bele is merült az előtte tornyosuló papírok olvasgatásába. 
Hangtalanul léptem le és próbáltam kijutni a folyosók sokaságából. Mikor ezt sikeresen végre hajtottam, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem.
A sok egyforma irányú és színű járat teljesen összezavart
    Az ajtó előtt állva megráztam kicsit a feje, hátha visszatér valami emlék, hogy láttam e valami hotelt, szállodát, panziót vagy bármit, ahol tudok aludni egy jót és nem kilométerekre van. A tervem sikerült. Eszembe jutott egy nagynak nem nevezhető, de nagyon szép szálloda, ami annyira nem is lehet messze, ezért gyalog indultam útnak. Igazam volt, hiszen alig negyed órás séta után már az épület előtt álltam, ami már kívülről sem tűnt olcsónak, és ahogy beléptem még kevésbé. A pénz, amit kaptam könnyen jött és könnyen el is ment. Ez valami törvény féle. A recepciós lány, nagyjából egyidős lehetett velem és az arcára fagyott mosolyból sejtettem, hogy nagyon sok másik helyen lenne, de ott nem.
-Jó reggelt.-köszöntem rá, én is meg villantva fogsoromat, amit ő viszonzott.
-Miben segíthetek?-a nyelve hegyén volt az " Egy kiló répát kérnék! válasz, de összeszedtem magam és normálisan válaszoltam.
-Egy szobát szeretnék kérni erre a hétre.-raktam a kezem a pultra, hogy így várjam meg, amíg pötyögött a gépen és felém fordult.
-300$ lesz.-nagyot nyelve nyújtottam felé az összeget. Igen, erről beszéltem. Hihetetlenül fájt átadni neki a zölhasú barátaimat, de inkább, minthogy megint kint kelljen töltenem az éjszakámat. Kezembe nyomta a kulcsomat, majd minden további kérdés vagy segítség nélkül tért vissza az előző tevékenységéhez.
Kicsit odébb sétáltam, majd leraktam a táskámat, amit nem neveznék kényelmesnek. 27-es szobát kaptam, ami azt jelentette jelen helyzetben, hogy fel kell mennem a második emeletre. A lift felé pillantottam ,ahol egy néni csomagjaival szenvedtek, ezért a lépcsőt választottam.
Nem volt hosszú az út, és azt sem mondanám, hogy izgultam volna, mert egyáltalán nem. Tudtam, hogy bent a szokásos semmi fog fogadni. Egy szoba fehér falakkal és semmilyen illattal. Az előző lakást már sikerült otthonossá varázsolnom, kérdés, hogy erre lesz e majd időm.